Kemény Zsófi: Nyelni
Kemény Zsófi Nyelni című regényének borítóján egy elhomályosított szexjelenet látható, rajta egy áthúzott szem ikonnal, amely a kortárs digitális környezetben a vizuális cenzúrának egy gyakori jelölése. Ez az eljárás az interneten viszont szinte soha nem valódi cenzúraként, sokkal inkább figyelmeztetésként működik, a konszenzus megteremtésének illúziójaként: a gép figyelmeztet a bármilyen szempontból kifogásolható tartalomra, innentől rajtunk áll, és egyetlen kattintásunkon, hogy megtekintjük-e, vagy sem. Hasonló az írásos tartalmak előtt feltűntetett ,,trigger warning” jelzés logikájához, amely gyakran paradox módon szintén éppen azt a tartalmat emeli ki, amelyet tompítani próbál, és végül ezáltal lesz felkavaró. A borító képén pontosan kivehető, mi történik, a homályosítás egyetlen funkciója így gesztusértékű marad – nem védi meg valójában semmitől a nézőt, csupán demonstrálja, hogy a készítője tudatában van annak, hogy kifogásolható tartalomhoz nyúlt. Nincs viszont valódi opció a ,,nem látásra”: eldönthetjük, hogy vagy látjuk minden részletével együtt a képet, vagy megelégszünk azzal, hogy nagyjából tudjuk, mit láthatnánk, ha annak részletei is kiélesednének előttünk.
A Nyelni olvasása nagyon hasonló kettősségeken alapuló tapasztalat, miután regénypoétikai szinten is meghatározóak lesznek a homályosító eljárások (úgymint allegorizáció, metaforizáció), ezek egyszerre lesznek alkalmasak arra, hogy elfedjenek, és arra, hogy torzítással, felnagyítással, felforgatással kihangosítsanak. Valahol teljesen természetes folyamata ez a szöveg alakulásának, hiszen a szatíra működésmódja éppen ez: eltávolít a valóságtól, hogy aztán élesebben láthassuk azt. A Nyelni esetében ez a dinamika viszont nem mindig hoz elégedettséget, hiszen az aktuálpolitikai történésekre adott szatirikus válaszok nemcsak állást foglalnak, hanem egyszersmind ígéretet is tesznek az ellenszegülésre, a provokációra – direkt kódoltságukban viszont szükségszerűen megkerülik a konfrontációt, a gesztusérték itt is nagyobb, mint az általa elért hatás. Mint ahogy a cím jelzi, ebben a dinamikában csak nyelni lehet, hiába húzódik végig a kiköpés (vagy épp leköpés) ígérete a regényen. Majdhogynem meghaladhatatlan hiányérzet ez: amikor az aktuális, konkrét hatalommal állunk párbeszédben, valahogy nem működnek ugyanazok az eszközök, mint azoknak a szövegeknek az esetében, amelyek sokkal jobban eltávolítanak, és univerzalizálhatóbb társadalmakat teremtenek – például mint a regényben motivikájában megidézett A kastély esetében: ,,Gondolom, nincs ráírva, hogy Szexművészeti Egyetem. Valamiért egy kastélyt képzelek el” [14.]. Noha beleolvasható a Kafka-regénybe is az Osztrák-Magyar Monarchia bürokráciájának kritikája, az eltávolítással a tétek egzisztenciálissá, filozófiai jellegűvé válnak, a Nyelni tétjei viszont aktuális jellegűek, az aktuálisból indulnak, és oda is térnek vissza. Érdekes a regény kapcsán implicit olvasóról gondolkodni: még ha nem is a konkrét hatalom vagy annak egy reprezentatív figurája a címzett, mintha az elbeszélés mégsem lenne kizárható ebből a párbeszédből. Ezzel a naplóformában megírt elbeszélés (egyik elbeszélője) is tisztában van, a címzett, akit megnevez, egy lehetetlen, nagyon nehezen elképzelhető alak, aki a hatalom és az olvasó egybemosódott alakjaként tűnik fel: ,,Ha ezt olvasod, Trump-fejű, kislánytestű Mágus, aki esetleg majd megtalálod ezt a naplót a halálom után, tudd, hogy csak neked szól minden, amit leírok. Mert mást úgysem érdekel.” [15.] Nézzük is meg közelebbről a cselekményt, hogy érthetőbbé váljanak a dilemmáim.
Kemény Zsófi regénye aktuálpolitikai környezetben játszódik, egészen pontosan a Színház- és Filmművészeti Egyetem 2020-as modellváltásának feleltethető meg a fiktív világban a Szexművészeti Egyetemen zajló eseménysorozat – illetve nem csak feleltethető, hanem feleltetetendő, azt gondolom ugyanis, hogy itt nem önkényes a referenciális olvasat, hiszen nem igazán van más opciónk. Vannak ugyan saját karakterei, saját működései ennek az egyetemnek és ennek a világnak, mégsem válik teljes értékű fikcióvá, nincs igazán megmagyarázva, mit jelent az egyetemfoglalás, de még az sem derül ki elég részletesen, hogy mi is pontosan a szexművészet. Ez egy teljesen logikus szerzői döntés, hiszen amikor kettős olvasási konvenció működik, egy valós és egy fiktív, a fiktív világban kifejteni azt, amit már tudunk, redundásnak hatna. Ugyanakkor így gyakran poénokká redukálódnak az átvitelek, olyan hatást kelt némelyikük, többek között a legfőbb, a szexművészet megfeleltetése a színművészetnek, mint egy túl sokáig magyarázott, fárasztó vicc.
De hogyan is jön a szexművészeti allegória az SZFE történetéhez? A Szexművészeti Egyetem egy szimbolikus és misztikus intézmény: a valós helyét senki sem tudja, csak az oda felvett hallgatók és oktatóik – a nagysága, hasonlóan a kafkai kastélyhoz, abban a pillanatban szűnne meg, hogy bejárhatóvá, elérhetővé válik. A regényben is bekövetkező modellváltás ezt a ,,kastélytalanítást” jelenti: kitudódik az egyetem fizikai lokációja, a felsőbb hatalom ezzel kioltja a mikrohatalmat, amit a zárt művészi közeg megteremt magának (bár mint kiderül, egy ellenzéki párt és egy soha fel nem vett jelentkező fenyegetnek a helyszín közzétételével, az események elindítója mégis a kormánypárt). Az egyetemfoglalás mint demonstráció a regényben így még értelmetlenebb, mert a helyszín titokzatossága miatt (itt egészen más értelmet nyer a ,,Hej a titkos egyetem…” kezdetű dal), és mert nincs közönsége az eseményeknek, öncélúvá válik minden cselekedet. Ahogyan a nyilvánosság reakciója is az lesz, mindenki a saját lelkiismerete érdekében járul hozzá a mozgalomhoz: a Farkasréti temető például huszonhárom sírhelyet ajánl fel a hallgatóknak, mielőtt az egyetemen megtörténik a fajfenntartás érdekeivel fellépő szexművészeti paradigmaváltás és elkezdik gyakorolni a ,,nemzeti szexet”.
Nagyon érdekelt olvasás közben, hogy miként lesz megfeleltethető a szexművészet a színművészetnek, noha az összehasonlítás könnyűkezűnek tűnhet, mégiscsak rengeteg potenciállal rendelkező párbaállítás lehet ez: kezdve a performativitás kérdésével a szexben és a színészetben, a testi jelenlét lehetőségeivel, a misztikummal, az emberi dinamikák véletlenszerűségéről (gondoljunk például a színészcastingok esetén használatos ,,chemistry reading” kifejezésre), és akkor még a két fogalom erőszakhoz való kapcsolatáról nem beszéltünk. Nem véletlen, hogy a színművészet területén hangosodtak fel először a metoo-ügyek, a szerepen belüli és azon kívüli test értelmezése nagyon könnyen határátlépésekhez vezethet, és ahogy a regényből is látszik, főleg a modellváltást követően, a szexművészet sem lesz független az erőszaktól. Az új egyetemen a hallgatókat például váratlanul éri, hogy a diplomamunkájuk a szülés lesz, ráadásul a felvétel feltétele a szüzesség megléte. A képzési kritériumok így erőszakossá válnak: ,,A diplomamunkájuk mesterségórán egy gyermek létrehozása lesz. Akinek problémája van ezzel, semmi gond, senkit nem kényszerítünk, hogy részt vegyen a képzésben.” [264.]
Ezek a párhuzamok viszont nagyon vázlatosak lesznek, magáról a szexművészetről homályos elképzeléseink maradnak: mintha az egész művészeti ágnak az egyetlen célja az legyen, hogy bebizonyítsa, a szex az érzelmekről (is) szól – ez pedig még ebben az abszurd világban is evidenciának ható kijelentésnek tűnik, aminek nincs szenzációereje: ,,[a]zért vagyunk itt, hogy megtanuljunk érezni, és főleg – hiszen a szexművész legfőbb célja ez – éreztetni a partnerrel” [121.]. Érdekes viszont, hogy a könyvben nagyon kevés a szexjelenet, és azok sincsenek részletezve; a hiány alakzatai akár kirajzolhatnának egy érdekes kórképet erről a szürreális világról, de az oktatásnak a semmitmondósága leginkább a boomer kommentelőt hozza ki a szereplőkkel empatizálni próbáló olvasóból, akik azt mondhatnák, hogy megérdemelték a modellváltást a szoftpornó napi gyakorlatát egyetemi képzésnek minősítő hallgatók.
Bár a szexművészet lényegét a főszereplő sem érti, Vigh Teofil életének egyetlen célja mégis az, hogy felvegyék őt ide. Hét éven keresztül folyamatosan sikertelenül felvételizik, és az éves megmérettetések között semmi érdemlegeset nem csinál azon túl, hogy a pszichiátriára jár, pornót néz, futó kalandokba veti magát – valójában egy teljességgel szánnivaló figura. A felvételit a hetedik alkalommal is elbukja, majd csodával határos módon megtalálja a bejáratát, és ezáltal nyer felvételt – egy olyan babkonzervet vesz le a polcról, amely egyetlen fogyasztói réteget sem szólít meg, annak a ritka különleges embernek helyezték oda, aki valamiért mégis ezt választja. A művészeti egyetemek retorikája még kiparodizálva is fájóan realisztikus: a szövegből arra következtethetünk, hogy a zsenikultusz, az elit kultúra már eleve paródia, nem lehet ezen túl sokat kifordítani. A művészeti oktatásnak a szürreálissá emelt világban is az az egyik alapja, hogy el kell felejteni mindent, amit korábban tanultál, hogy azzal egyre kevésbé legyél olyan, mint bárki más, és ebben az újjászületési folyamatban Mesterek segítenek (,,Az ilyenek, mint maga, eleve el vannak rontva, mert késznek gondolják magukat.”) [121.]. Az egyetem történetében Teó az első, aki ezt a lehetetlen fogyasztói döntést meghozza, előtte Kádár János volt az egyetlen, aki magától találta meg az egyetem bejáratát, az ő koponyája véletlenszerűen néha begurul a szövegtérbe: ez a szimbólum egyébként egy sikerült átjárása a valóság és a szövegbeli szürreális világ találkozásának, ugyanis a hírek szerint tényleg ellopták 17 éve Kádár koponyáját, mégis szinte a fikció lehetetlenségével hat – a szövegnek gyakori eljárása, hogy a valós elemeket abszurdabb színben tünteti fel, mint a kitaláltakat. A regényre jellemző ez a típusú kapitalizmuskritika, a fogyasztói logika paródiája: az életet fogyasztói döntések sorozatának írja le, ugyanakkor ezt olykor túl szájbarágósan közvetíti a szöveg: ,,Ilyenkor érzi meg az ember, hogy ő maga is egy leakciózott Spar Budget áru” [32.].
Kemény Zsófi Vigh Teofillal egy érdekes elbeszélőt teremt, aki a Z generáció egy karikaturisztikus férfi figurája: mintha a generáció összes vétkét egyesítené: Teó ghostingol, tengődik, céltalan, érzelmileg elérhetetlen, pornófüggő, satöbbi. Érdekelt ez a karakter, mert nem láttam még irodalmi megvalósulását az egészen kortárs ,,softboi”-jelenség megragadásának, bátor továbbá a kevésbé Z generációs narrációs megoldás is: egy üdítően reflektálatlan nem-áldozati perspektíva működik, amelyben valahogy a főszereplő szánnivalóságán keresztül mégis képes áldozatként feltűnni. Itt is az történik viszont, mint a könyvvel általában, hogy van egy sok potenciállal bíró koncepció, ami nem váltja be a hozzá fűzött reményeket: az ő története sem vezet igazán sehova, csak hergel folyamatosan. Olyan, mintha a Nyelni nem venné komolyan magát szövegként, gyakran mintha csak egy trollkodás lenne a történet, és ez néha jól is áll neki, máskor viszont elveszi az olvasás motivációját.
A mű hat fejezete naplóformában íródott, ráadásul nem is egy ember naplójaként – az egyes fejezeteknek más és más elbeszélői vannak: Teofil naplóját a modellváltás utáni egyetem egyik hallgatója (a Spar sminkes végzettségű eladója) találja meg, aki Bibliájaként kezdi el olvasni, majd írni tovább a szöveget, és így kerül aztán kézről kézre. A többszólamúság arra alkalmas, hogy megmutassa, Kemény Zsófi jó stiliszta, a megszólalásmódok világosan elkülönülnek, a regénynek sokszor kiváló a humora, ami a banális és az abszurd határai felcserélésének logikájából fakad (itt az abszurd a normális, a hétköznapi a szenzáció, lásd: szexelni lehet érzelmekkel is). Másfelől viszont a szerkezeti felépítés az utolsó fejezetek gyorsasága miatt összecsapottnak érződik – a Teó áldozatát követő elbeszélések mintha mind csak valamilyen kísérletek lennének a regény lezárására, de inkább csak belekapnak új ötletekbe. Elindul egy furcsa, szinte vallási szál, amelyben Teó elbukik megváltóként, miközben a Spar-eladó Teodóra detektívtörténetté kezdi el alakítani a regényt azzal, hogy nyomoz a számára ismeretlen narrátor után. Ezekkel a csapongásokkal a szöveg a végére teljesen elfárad.
A Nyelni hiába ötletes, életteli korszatíra, mint ahogy előrevetítettem, az aktuálpolitikai fókusz mintha beszűkítené a hatását, miután az ebben a politikai klímában élő olvasó olyan gyorsasággal és automatizmussal kódolja az utalásokat, hogy egy komplex ötletből is pillanatok alatt egyszeri poén lesz. Azt gondolom viszont, hogy ez nem feltétlen egy olyan hiba, amelyre Kemény Zsófitól várhatnánk feloldást: a magyar szépirodalmi hagyomány általában nem tud mit kezdeni az aktuálpolitikával, különösen a próza – míg a közéleti líra hajlamosabb reagálni aktuális történésekre, addig a széppróza a közélethez leginkább szociografikus érdeklődéssel, általánosabb emberi kérdésekkel (marginalizált csoportok, szegénység, társadalmi nemi szerepek) foglalkozik. Mintha nem lenne nyelvünk arra, hogy a mostani rendszerről beszéljünk. Kemény Zsófi Nyelni című könyve nem hibátlan, de kézzelfogható kísérletet jelent minderre, és hasznos, ha – ahogyan a szöveg sem teszi ezt magával – mi sem vesszük túl komolyan.
Kemény Zsófi: Nyelni, Open Books, 2024
Hozzászólások